Szlovák Paradicsom: Suchá Belá-szurdok túra
Suchá Belá-szurdok túra – Az első létra, amellyel találkoztunk, egy vízszintes létra volt, amely a szurdokon átfolyó folyót ívelte át. A fejem kissé meg-megbicsaklott, ahogy lenéztem az alattam folyó vízre. „Ne nézz lefelé – csak a következő lépcsőfokot nézd. Mindig a következő lépcsőfokot nézd” – tanácsolták a hátam mögül. Azt tettem, amit tanácsoltak, arra koncentráltam, hogy hova kell tennem a lábam. Még így is kissé szédültem, amikor visszaléptem az ösvényre. A test akkor a legsebezhetőbb, amikor nincs mibe kapaszkodni. Szlovákiában voltunk, a Szlovák Paradicsom Nemzeti Park Suchá Belá-szurdokán haladtunk át – egy olyan tájon, amely méltó volt a nevéhez. A tavasz zsenge leveleivel díszített fák lágyan zizegtek az út két oldalán. Az ösvény mellett folyó folyó kristálytiszta volt, szelíden csillogott a pettyes fényben. Néha az ösvény még a folyót is keresztezte, ami azt jelentette, hogy egyik szikláról vagy kidőlt fatörzsről a másikra kellett ugrálni. Mondjuk, még jó, hogy a túrabakancsom vízálló volt.
A táj lassan megváltozott, ahogy egyre beljebb merészkedtünk a szurdokba. Mészkőfalak emelkedtek fel mindkét oldalunkon, a durva felszínt moha és fodros páfrányok tarkították. Nem mindig a kilátás kötötte le figyelmünk nagy részét, mert ez nem egy átlagos túraútvonal. Nemcsak többször kellett átkelni a folyón, hanem az útvonal sziklába vájt fémkapaszkodókból, keskeny párkányokból állt, amelyekbe láncokkal lehetett kapaszkodni, és létrákat kellett megmászni. A Suchá Belá 1900-ig megközelíthetetlennek számított. Martin Roth hegymászó és a Szlovák Paradicsom régió turizmusának úttörője volt az, aki először járt a szurdokban.
A csoportnak sikerült elérnie a Misové-vízesést, mielőtt egy meredek mészkőfal visszafordulásra kényszerítette őket. A következő évtizedben elkezdték kijelölni a vízesésig vezető ösvényt - 1910-ben Alexander Mervay végül egy csoportot vezetett túl rajtuk, és teljesítette a teljes szurdoktúrát.
A Suchá Belá túrázás iránti érdeklődés kezdett növekedni. A közeli falvak lakói rájöttek, hogy ha minden vízesés mellett létrát helyeznének el, az lehetővé tenné a biztonságos átkelést a szurdokon. Az 1970-es években pénzt gyűjtöttek a létrák és egyéb berendezések felszerelésére. Ezek a helyiek a mai napig felelősek azért, hogy ez az infrastruktúra jó állapotban maradjon. Rothhoz és csoportjához hasonlóan mi is a szurdok mentén haladtunk – az lassan szűkült, mígnem egy magas falú természetes kamrában találtuk magunkat. A Misové-vízesés ezen keresztül zúdult lefelé, a folyóba csobogva. Figyelmünket a két hosszú létra kötötte le, amelyek átlósan nyúltak fel a szurdok tetejére. A tetején egy kis fémjárda széleit láthattuk, de a nagy részét nem lehetett látni.
Nem volt visszaút (és ezt szó szerint értem – csak egy irányban lehet végigmenni az útvonalon, így elkerülhető, hogy a csoportok a keskeny párkányokon és hidakon próbáljanak egymás mellett elhaladni). Így hát az első létra tövében gyülekeztünk, miközben a vezetőnk bemutatta, hogyan kell felmászni rajta. Két lehetőség volt. Az egyik az volt, hogy állva, a sziklafalba fúrt láncba kapaszkodva mászunk fel – kissé hátradőlve, a kötélhúzáshoz hasonló tartásban. A másik lehetőség az volt, hogy négykézláb mászunk fel, és a kezünkkel nyúlunk a lépcsőfokok után. Az egyik mód kissé menőbbnek tűnt, a másik valamivel könnyebb volt. Az első lépés volt a legijesztőbb, a lépcsőfok csúszós volt a vízesés permetétől. Amint elkezdtem mászni, éreztem, hogy az idegességem alábbhagy. Kezdtem átérezni a kalandot, ahogy egy vízesés mellett létrán másztam fel egy szurdokba. Amikor felértem a csúcsra, és kiléptem a sétányra, szédítő sikerélmény fogott el.
A móka még nem ért véget. A szurdok tetején a falak sokkal közelebb voltak egymáshoz, és ahogy haladtam át a sétányon, egyre keskenyebbek lettek, míg végül úgy éreztem, mintha alagútban sétálnék. Ahogy befordultunk a sarkon, a sétány eltűnt, és helyét a szurdokfalba fúrt fém lépcsőfokok vették át. A folyó alattunk zúgott, egyre nagyobbra és gyorsabbra nőtt. Miközben átvágtam magam a kapaszkodókon, és tétován kapaszkodtam a falba, nagyon vigyáztam, hogy ne nézzek lefelé. Az útvonal továbbra is tartogatott meglepetéseket, láncok, létrák és lépcsők formájában. Teljesen magával ragadó volt – mint a gyerekkori akadálypályák. Mire a végére értünk, és az ösvény egy hagyományosabb, erdőn keresztül vezető földúttá változott, már elfáradtam – nem annyira a fizikai kihívástól, mint inkább az ösvény által megkövetelt problémamegoldó elemtől.
Ebédszünetet tartottunk egy olyan réten, amely úgy nézett ki, mint egy jelenet A muzsika hangja című filmből. A talaj lágyan lejt lefelé, a füvet sárga vadvirágok tarkították, és zöld fenyők sorai szegélyezték. A domb alján volt Kláštorisko, egy ősi kolostor romjai, amelyet egykor karthauzi szerzetesek laktak, egy olyan rend, amely híres a csendesküszöbről, amelyet a csend fogadalmáról tesznek. A háttérben, a horizonton a Tátra hófödte csúcsai látszottak. Könnyű elképzelni, hogy itt napokat tölthetünk csendes elmélkedéssel. Az aszkézis által kevésbé korlátozott csoportunk felfedezte a fő pihenőháznál található önkiszolgáló sörcsapot…
Útvonal: Podlesok - Suchá Belá - Klastorisko - Podlesok Nehézség: közepes Távolság: 13,5 km Időtartam: 4:26 h Szintemelkedés: 417 m Szintereszkedés: 416 m Legmagasabb pont: 958 m Legalacsonyabb pont: 543 m
