Marrakech ikonikus parkja | Menara kertek
A Menara kertek Marrakech egyik legrégebbi és legjelentősebb történelmi parkja, amely egyben gyümölcsös és öntözött mezőgazdasági terület is. Ezt a festői oázist a 12. században, nagyjából 1157 körül alapította Abd al-Mu’min, az Almohád Kalifátus uralkodója, aki az észak-afrikai iszlám építészet és várostervezés egyik meghatározó alakja volt. A kert különlegessége a nagy központi víztározó, amely nem csupán esztétikai célokat szolgál, hanem kulcsszerepet játszott a környező növényzet és gyümölcsösök öntözésében is. A víz egy kifinomult csatornarendszeren keresztül érkezik az Atlasz-hegység hóból táplálkozó forrásaiból, amely az almohád mérnöki tudás egyik lenyűgöző példája. A tó mellett egy 19. századi pavilon áll, amelyet a Alaouita dinasztia egyik uralkodója építtetett. A pavilon elegáns építészeti stílusa és elhelyezkedése miatt az egyik legikonikusabb látványossága Marrákesnek. A helyi legendák szerint a királyok ezt a pavilont olykor titkos találkozókra is használták. A Menara-kertek a Marrakech történelmi városfalával és az Agdal-kertekkel együtt 1985 óta az UNESCO Világörökség részét képezik. Az évszázadok során nemcsak a helyiek, hanem az idelátogató utazók és művészek is nagyra értékelték nyugalmát és szépségét. Az ikonikus pavilon és víztározó, amelynek hátterében a Magas-Atlasz-hegység vonulatai magasodnak, számtalan festményen és fényképen megörökítették, Marrákes egyik legismertebb jelképévé téve a kertet.
A Menara-kertek nevének eredete nem teljesen bizonyított. A név első ismert megjelenése – Sahrij al-Manāra néven – 1579-ből, a szaadiai korszakból származik. Az arab menara (منارَة) szó többféle jelentéssel bír: utalhat minaretre, világítótoronyra, lámpásra vagy jelzőfényre, illetve más, kiemelkedő építményekre. Gyakran feltételezik, hogy a név a főtározó szélén álló kétszintes pavilonra utal. Egyes történészek, például Gaston Deverdun, azonban úgy vélik, hogy a név akár az Almohád-korszakból is származhat – vagyis jóval a jelenlegi pavilon építése előttről –, és valójában az északkeletre fekvő Kutubiyya mecset minaretjére utalhat. Ezt a híres mecsetet Abd al-Mu’min uralkodása alatt kezdték el építeni, és a Menara-kertek elrendezése is bizonyos mértékben ehhez igazodhatott.
A város peremén a kertek kialakításának hagyománya már az Almoravidák idején elkezdődött, akik 1070-ben alapították Marrákest. A városfalakon kívül több kertet, birtokot és mesterséges tavat létesítettek, amelyeket az arab buḥā’ir (egyes számban Buḥayra) szóval illettek, ami „kis tengert” jelenthetett, feltehetően a mesterséges tavakra és nagy vízmedencékre utalva. A kertes birtokok az Almohádok uralma alatt, a 12. században is fennmaradtak és tovább fejlődtek. A Menara-kerteket 1157-ben hozta létre Abd al-Mu’min, Marrákes almohád hódítója. A datálás történelmi krónikákon alapul, amelyek beszámolnak arról, hogy Abd al-Mu’min a várostól nyugatra egy nagy kerti birtokot alakított ki, amely két nagy víztározót foglalt magában. Az egyik ilyen víztározó a mai Menara-kertek területén található, bár az évszázadok során valószínűleg módosításokon esett át. A második víztározó feltehetően a Sahrij al-Bgar (vagy Sahrij al-Baqar), amely a Menara-kertektől délkeletre helyezkedik el, Bab Ighli és az Agdal-kertek közelében. Ennek elnevezése, amely „a tehenek medencéjét” jelenti, valószínűleg a közeli marhapiacra vagy az itt nevelt bikákra utal, amelyeket a későbbi al-Mustansir kalifa uralkodása idején bikaviadalokra használtak.
A Sahrij al-Bgar ma már nincs használatban, üresen áll, de egykor valószínűleg ugyanahhoz a kertes birtokhoz tartozott. Ezt a nagy kiterjedésű birtokot egy 6 mérföld hosszú, mára már nem létező fal vette körül. A Menara-kertek elhelyezkedése a városfal nyugati oldalán összhangban van azzal a ténnyel, hogy Abd al-Mu’minmég mindig az egykori Almoravida palotát, a Ksar al-Hajjart használta rezidenciaként, amely a mai Kutubiyya mecset közelében állt. A kertek ezen kívül egy vonalban helyezkednek el a palota közelében lévő Bab al-Makhzenkapuval, amely Marrákes nyugati kapuja volt, és amelyet Abd al-Mu’min valószínűleg a városba való be- és kijutásra használt. A későbbi almohád paloták, amelyek a Kasbah negyedben épültek és amelyekhez ma az Agdal-kertek kapcsolódnak, ebben az időszakban még nem léteztek. Az Agdal-kerteket, amelyek a várostól délre helyezkednek el, a hagyomány szintén Abd al-Mu’min uralkodásához köti. Az újabb kutatások szerint azonban ezek inkább utódja, Abu Ya’qub Yusuf uralkodása alatt épültek meg.
A korai forrásokban a kertet és annak helyét Shuntululya néven is említik. A kerteket feltételezhetően egy Hajj al-Ya’ish nevű mérnök tervezte, aki Malagából (Al-Andalúsz) származott. Ő Abd al-Mu’min uralkodása alatt más gépészeti projektek megvalósításáért is felelős volt, például a Kutubiyya mecset automatizált maqsurájának és minbarjának tervezéséért. Egy történelmi forrás, a Ḥulal al-Mawshiyya arról számol be, hogy a birtok második vízmedencéjét, a Sahrij al-Bgart, egy időben arra használták, hogy a ḥuffāẓ (egyes számban ḥāfiẓ, jelentése „Korán-olvasó”) számára úszásoktatást biztosítsanak.
A 13. században, az Almohádok bukása után, amikor a Marinidák áthelyezték a fővárost Fezbe, Marrákes és kertjei hanyatlásnak indultak. A helyzet a 16. században változott meg, amikor a Szaadi dinasztia ismét Marrákest tette meg fővárosává, és helyreállították a város kertjeit is. A szaadiak építették az első pavilont a víztározó fölé, de a Menara-kertek mai formájukat az alauita szultánok, Moulay Abd ar-Rahman (uralkodott 1822–1859) és fia, Muhammad IV (uralkodott 1859–1873) alatt nyerték el. Ők helyreállították és újraültették a Menara- és Agdal-kerteket. Abd ar-Rahman uralkodása alatt fia, Muhammad, Marrákes alkirálya volt, és jelentős szerepet játszott a munkálatok irányításában. Miután átvette a szultáni címet, folytatta a helyreállítási munkákat, köztük a város vízellátó rendszerének korszerűsítését és a gyümölcsösök újratelepítését. A jelenlegi pavilont Muhammad IV építtette az eredeti szaadi pavilon romjain, amely 1870-ben készült el. Egyes források azonban egy korábbi alauita szultánt, Muhammad ibn Abdallaht (18. század) is a Menara-kertek helyreállítójaként említik, bár a pavilon építését pontosan a rajta található felirat alapján datálják. A 20. század elejéig a kertben struccokat is tartottak, ami része volt annak a hagyománynak, hogy a szultánok vadállatokkal nyűgözték le és szórakoztatták a látogatókat.
Menara kertek | A pavilon
A 19. századi kőből épült pavilon (menzeh) téglalap alaprajzú, kétszintes épület, amelyet piramis alakú, zöld cseréptetőfed. Az építmény az Alaouite-korszak marokkói királyi pavilonépítészetének klasszikus példája. Az első szint funkcionális célokat szolgált, és háztartási helyiségekből állt. A központi rész egy nagy szoba, amelyet négy masszív oszlop határol, valamint egy háromíves oszlopcsarnok, amely észak felé nyúlik, és a mesterséges tószélére nyílik. Az épület déli oldalán egy bejárati ajtó is található. A felső szintre egy meredek, egyenes lépcső vezet, ahol egy nagy, négyzet alakú szoba helyezkedik el. Az északi oldalon, a földszinti oszlopcsarnok felett, egy alacsony, téglalap alakú ajtó nyílik egy téglalap alakú erkélyre. Az ajtó kialakítása valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy amikor nyitva van, a lent tartózkodók ne láthassanak be az épület belsejébe. A lépcső a tetőre is vezet, ahol a déli oldalon egy kisebb erkély található, ahonnan kilátás nyílt a gyümölcsösökre és az Atlasz-hegységre. A pavilon egy fallal körülvett kisebb kertben helyezkedik el, amely elválasztja a környező közterülettől.
Kiscsoportos körutazások, kalandnyaralások:
A 18–19. századi alauita építményekhez hasonlóan a pavilon díszítése visszafogottabb a korábbi marokkói építészeti korszakokhoz képest. Kívülről a falak sarkai és szélei téglafalazást utánzó festést kaptak, míg a déli bejárati ajtót és néhány ablakot geometrikus és epigráfiai díszítések keretezik. Az északi, vízre néző erkély ajtaja fölött egy kiemelkedő, félköríves vakboltozat található, amelyet kulcskőmotívummal emeltek ki. A boltív párkányait arabeszk motívumokkal díszítették, fölötte pedig egy keskeny vízszintes sávban arab felirat olvasható, amely az épület befejezésének dátumát (1286 AH) tartalmazza. Az összes festett díszítés okkersárga árnyalatokkal készült egy vakolatrétegen, amely az épület külsejét és belsejét egyaránt borítja. A belső termek díszítése festett vonalakból áll, amelyek kiemelik az ágyékboltozatos mennyezeteket. Az ablakok és ajtók körül geometrikus mintákkal faragott és festett stukkók találhatók, míg a mennyezetek és ajtólapok festett fábólkészültek.
